A színház falai között két-három évente visszatér a „Bárd” alakja, ám Oberfrank Pál Kossuth-díjas igazgató-rendező szerint a mostani választás több egyszerű hagyományőrzésnél. A rendező a sajtóbemutatón hangsúlyozta: a darab ösztönös válasz a világban tapasztalható érthetetlen gyűlöletre és a hatalmi harcok feszültségére.

A dráma a 16. századi Velencébe kalauzol, de a Vas István-féle fordítás súlyos mondatai mai áthallásokkal telítettek. A történet a „mulasztásos vétségek” drámája. Azoké az embereké, akik nem mernek dönteni, és várják, hogy a sors – vagy egy bírósági ítélet – oldja meg helyettük az életüket.

Antonio, a címszereplő kalmár szerepében Keresztes Gábort láthatjuk, aki mélyen melankolikus, kiábrándult figurát formál meg. A színész értelmezése szerint Antonio szomorúsága mögött nemeslelkű önzetlenség húzódik: vagyonát és saját testi épségét is kockára teszi, hogy segítse barátját, Bassaniót a szerelmi hódításban.

A jelmezek kapcsán Keresztes kiemelte Kárpáti Enikő munkáját: a korhű öltözetek nemcsak látványosak, de tartást is adnak a játéknak. A rendezői koncepció szerint a külsőségek mögött a természetes emberi hangnak kell dominálnia, hogy a néző ne kosztümös múzeumi darabot, hanem élő sorsokat lásson.

Az előadás egyik legizgalmasabb pontja a vendégművészként érkező Besenczi Árpád alakítása. Shylock, a zsidó uzsorás nála nem a klasszikus, görnyedt hátú gonosztevő: a színész racionális üzletembert formál meg, aki a mai bankrendszer előfutáraként tekint önmagára.

„Nem gonosz ő, hanem egy ember, aki kiáll az igazáért és az aláírt szerződéséért” – fogalmazott a Jászai Mari-díjas művész.

A konfliktus forrása itt nem pusztán a vallási különbség, hanem a piaci verseny: Antonio kamatmentes kölcsönei rontják Shylock üzletét. Amikor pedig eljön a fizetés ideje, Shylock nem pénzt, hanem egy font húst követel Antonio testéből. A törvény betűjéhez való könyörtelen ragaszkodása tragédiával fenyeget.

Bár a velencei tárgyalóteremben sötét indulatok uralkodnak, a darab a színház ajánlójában vígjátékként szerepel; ez az ellentmondás a példázatjellegből fakad. Míg Velence a rideg törvények és a bosszú helyszíne, addig Belmont és Portia alakja a megoldást, a fényt és az irgalmat képviseli.

Oberfrank Pál szerint a darab fő üzenete, hogy a legnehezebb élethelyzetekben is létezik egy tisztább út. A generációkon átívelő szereposztás – a színház magja, a fiatal tehetségek és a vendégművészek együttműködése – garantálja azt a dinamikát, amely Shakespeare-t négyszáz év után is érvényessé teszi. A bemutató nem csupán egy irodalmi klasszikus felelevenítése, hanem provokatív kérdésfelvetés: mi meddig mennénk el a saját „igazságunk” nevében?